Tata, a vízimalmok városa

A víz segítségét a technikai ismeretek birtokában könnyen ki lehetett használni, nem volt szükség sem komolyabb emberi, sem állati erőre. Természeti adottságainál fogva kevés magyarországi város büszkélkedhetett annyi forrással, mint Tata, így alkalmasnak bizonyult a hely vízimalmok építésére is. A 13. század folyamán a pannonhalmi bencés apátság két malma őrölt már itt, ezután létesültek a tatai apátság malmai. Mátyás király idején Bonfini feljegyzéseiben 9 malom tűnik fel a vár alatt. A tatai vízimalmok virágkorát az Esterházy grófok gazdaságszervező tevékenysége hozta létre.
Amikor Esterházy József 1727-ben megvásárolta Tatát és a hozzá tartozó területeket, az első jelentések az itteni malmok állapotáról lehangolóak voltak. Az uradalmi mérnökök azonban korán ráéreztek, hogy a tatai uradalom gazdaságában a víznek fontos szerepe van. Ahol lehetséges volt lisztőrlő malmokat, vashámort és posztókészítő üzemet alapítottak, utóbbihoz sorban jöttek létre a kallómalmok. Malmok tekintetében Tata a 19. század közepén élte fénykorát, ekkor 21 vízenergiával működtetett feldolgozó gép, lisztőrlő, kalló, deszkametsző és máztörő működött. A csapóipar lassú visszaszorulásával a kallókat megszüntették, berendezésüket átalakítva további lisztőrlő malmokat létesítettek. A 19. század végére az ország területén egyre szaporodó gőzmalmokkal a vízimalmok nem tudták felvenni a versenyt. A második világháború után a még működő malmok magánkézbe kerültek, majd 1950-ben a molnároktól államosították őket. A molnármestereket kuláknak bélyegezték, malmaikban nemkívánatos személyekké váltak. A tatai vízimalmok végleges megszűnését a technikai modernizáció mellett azon források elapadása okozta, melyek hosszú évszázadokon keresztül látták el a malomkerekeket dús vízzel.
A legtöbb egykori malomépületben ma vendéglátóhely működik, a több várja a hasznosítás lehetőségének megtalálását.